BÚCSÚZUNK...

Az Ady Endre Kísérleti Általános Iskola vezetősége, a tanártársak, munkatársak, diákok és minden barát nevében búcsúzom Marikától, iskolánk megbecsült dolgozójától. 1991. szeptember 18-a óta tanította, nevelte, oktatta a kisdiákokat. 2oo4-től 2oo8-ig pedig szakszervezeti vezető is volt.

Elhagyott minket egy jóbarát, egy kolléga, a Tanító néni. Mi, akik szerettük, most együtt vagyunk, hogy búcsúzzunk Tőle. Mi, akik szerettük, megrendülten vettük tudomásul a hírt, hogy nincs tovább, hogy a küzdelemnek vége. Pedig vele együtt reménykedtünk mindannyian. Ha sokszor úgy is éreztem, úgy is éreztük, hogy feladta, hogy nem akar tovább szenvedni, mindig jött egy újabb reménysugár, egy újabb lehetőség, melyben hittünk. És láttuk őt járókerettel bejönni az iskolába, láttuk őt újra mosolyogni, láttuk őt fájdalmak között, de mindig is hittük, hogy amilyen váratlanul elment tőlünk, olyan váratlanul fogja velünk folytatni ismét. És egy pillanatra sem tudtuk elhinni, hogy nincs mentség. Hogy soha többé már nem jössz vissza közénk.

Vannak pillanatok, melyeket szeretnénk nem megélni, és vannak helyzetek, melyek nélkül könnyebb lenne az életünk. Vannak emberek, akik nélkül nem tudunk élni, és vannak barátaink, akik nélkül mi magunk sem léteznénk. Vannak helyzetek, amikor könnyebb lenne nem beszélnünk, és vannak helyzetek, amikor beszélnünk kell, annak ellenére, hogy legszívesebben csak hallgatnánk. Vannak emberek, akik elvesztésével önmagun egy részét is elveszítjük, és vagyunk mi, akiknek tovább kell élnünk, hogy az ő emléküket megőrizzük.

Mit is mondtál? Hogy karácsonykor, ha tolókocsiban is, de begurulsz az új iskolakapun... Nemsokára karácsony, és sajnos soha többé nem léped át a kaput. És az adventi koszorún, amikor meggyújtjuk a gyertyát, érted is gyújtottunk egyet. Különösen értékes ember voltál. Igazi tanító. Januárban lettél volna 43 éves. Kimondani is nagyon fáj. És most megrendült szívvel állunk az emléked előtt. Tudom, hogy nem vagyok képes, hogy méltóképpen szavakba öntsem azt az érzést, melyet megérdemelnél. Pedig szükségem lenne rá, azért is, mert Te mindig a tökéletességre, a teljességre törekedtél. Munkád során sokszor voltál osztályfőnök: anyai szeretet, tanítványaidért való aggódás jellemezte munkád. Mindig is vallottad: ha újra születnél, akkor is pedagógus lennél! És igazi pedagógus voltál, mert nem csupán matematikára, természetre tanítottad diákjaid, hanem egyúttal nevelted is őket. Derűs, de tiszteletet parancsoló egyéniséged minden pedagógiai helyzeten átsegítettett. Akkor, amikor a gyerekeink szinte észrevétlenül tanultak meg írni, olvasni, számolni, még nem tudtuk, amit ma már igen, hogy ahhoz, hogy ez így legyen, valakinek a munkája kell. A valakié, a Tiéd, a Marika tanító nénié. 

És végig tanítottál. Az utolsó pillanatig. Akkor is, amikor a valóságban már nem voltál az osztályteremben. Utolsó mondataid is hozzánk szóltak: a kollégákhoz, a negyedikesekhez, a nyolcadikosoknhoz, volt diákjaidhoz.

És nagyon büszke voltál gyerekeidre. Mindig mesélted, hogy emberré, az életre neveled őket. És ez sikerült is.  

Juhász Máriát iskolánk saját halottjának tekinti.

Marika, hiányozni fogsz nagyon. Nyugodj békében.