Pöttöm emberke, népviseletben. Már abban,
ahogyan elénk lép hosszú, kimért lépésekkel, igéző tekintettel — benne van a
magyar férfiúi büszkeség. Pörge kalapja alatt, összevont szemöldökkel
végigmustrálja a közönséget, majd a hegedű és a nagybőgő húrjainak első
rezdüléseire ő is lassú, vontatott táncba kezd... Pedig pöttöm még, alig lehet
tíz-tizenegy éves...
Ahogy ott lejti táncát előttünk, ahogyan a
csizmája szárát csapkodva meg-megemeli a magyar muzsikától átszellemült arcát,
ahogy a kalapja alól csak úgy, szinte félvállról ránk sandít — olyan érzésem
támad, hogy ez a gyerekfiú máris olyan, akárcsak a valamikori büszke magyar
férfiak voltak. Büszke a magyarságára, a hagyományainkra, arra a töméntelen
népi kincsre, amelyet csakis a magyar föld adhatott meg elődeinknek, és amelyet
most is adhatna, ha képesek volnánk rá, hogy elfogadjuk...
Ő képes rá, mi több: benne összpontosul most az
összmagyarság minden rezdülése, megnyilvánulása és nemzete iránt való
szeretete, tisztelete. Ahogy ott lejt, a pörge kalapban, bő ingben,
mellényben... Pedig pöttöm még, és mégis mily hatalmas máris! Szívében, lelkében,
az egész lényében ott a nemzete iránti elkötelezettség, a magyar népi
hagyományok tisztelete és művelése. Valljuk be őszintén, a legtöbbünkből
hiányzik mindez. De benne, ebben a csupa szív kisemberben megvan az a büszkeség
és kecsesség, amellyel egy népnek — kiváltképpen a magyarnak — viselnie kell
magát! Mert büszke nép a magyar, és ez a táncában is megnyilvánul. Most itt a
tánc előttünk, a muzsika szelíden szabdalja a terem amúgy eléggé áporodott
levegőjét. Nekünk, értünk, akik hisszük még, hogy a magyarságtudatot el lehet
és el is kell plántálni a gyermekeinkben, azokban, akik utánunk jőve átveszik
tőlünk ama fáklyát, hogy továbbvigyék a sötétségbe, megvilágítva szíveket és
fejeket egyaránt.
Íme, ez a kisfiú, ez a büszke, huncut és már-már
komisz magyar férfi egész lényében hordozza mindazt, amit mindnyájunknak
kellene: a magyarságtudatot, az örökségül kapott kultúránkat, az anyanyelvünket
— egy szóval a megmaradásunk, magyarnak maradásunk zálogát.
Köszönöm a kishegyesi Povázsánszki
Róbertnek az élményt és a gondolatokat, a mélyről feltörő érzelmeket!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése