,,AZ Ő SZEMÉVEL KEZDTÜNK NÉZNI, S MA MÁR A MAGUNKÉVAL LÁTUNK.”

     Világnézetünk, látásmódunk egyszerre megváltozott. A segítőkészség és felelősségvállalás érzését kezdtük tapasztalni. Mindezt egy látássérült lánynak köszönhetően.

     Személye mára már ,,természetessé” vált az osztályban. Teljesen elfogadtuk, mégis hatalmasak a különbségek köztünk. Ő egy sajátos világ tagja, ami számunkra elképzelhetetlen. Osztálytársunk sohasem látott, még születésekor veszítette el látását. Sötétségben él, de szavai és tettei azt igazolják, hogy szívében a szeretet lámpásai soha nem alszanak ki. Kitartása napról-napra, évről-évre arra buzdít bennünket, hogy támogassuk, mutassuk meg neki az élet apró örömeit.

     Számunkra  ő több egy osztálytársnál vagy egy jó barátnál. Mindannyian sokat kaptunk és kapunk még ma is tőle. Egy tanítóhoz hasonlíthatnánk, hiszen megtanította nekünk, hogy milyen koromfeketén látni a világot a szivárvány minden színében. Megtanultuk, hogyan lehet apró kis gesztusokkal megkönnyíteni és elképzelhetővé tenni számára a világot.

     Mára már megértettük, hogy vannak szerencsétlen pillanatok, melyek következményeit egy életen át hordozzuk, változtatni nem tudunk rajta. Elfogadni a sors csapásait egy felnőttnek sem könnyű. Ő fogyatékossága ellenére világosabban látja az élet értelmét, mint mi, látók. Sokszor ő ad nekünk erőt problémáink leküzdésében. Ráeszmélünk, hogy milyen kicsinyes gondokkal vagyunk elfoglalva.

     Ma, amikor a világ nem akarja elfogadni a másságot, amikor kínos a fogyatékokról beszélni, mikor úgy viselkedünk, mintha nem vennénk róla tudomást, eszünkbe jut Radó Lili verséből egy gondolat: ,,AZ Ő SZEMÉVEL KEZDTÜNK NÉZNI, S MA MÁR A MAGUNKÉVAL LÁTUNK.”

Vass Nikita, 7. a

DÍJAZOTT ALKOTÁS