FELHŐNÉZŐK - VENDÉGÜNK VOLT NÉMETH ISTVÁN

MOLNÁR KREKITY Olga | 2013.4.3 | LXVIII. évfolyam 14. szám Jó pajtás

Felhőnézők címmel jelent meg Németh István legújabb novelláskötete a Forum Könyvkiadó Intézet gondozásában. A könyv szerzőjét a közelmúltban a kishegyesi Ady Endre Kísérleti Általános Iskola felsős tanulói köszöntötték egy rendhagyó irodalmi órán.

A négy osztály diákjai zsúfolásig megtöltötték az ebédlőt, amelynek történetét elöljáróban röviden ismertette a kishegyesi születésű vendég. Beszámolt arról is, hogy az ő gyerekkorában hat elemi iskola működött Kishegyesen, a mosatni eggyel szemben, hogy a településnek 73 utcája van, valamint 2202 lakóháza, melyek közül sok már gazdátlan, romos.

A kötet egyik novelláját, a Színötös címűt Pap Ágnes tanuló olvasta fel. Az íróval ezután az iskolaigazgató, Molnár Márta beszélgetett:

* Milyen volt Németh István bizonyítványa? Színötös?

— Nem. Kijártam sok osztályt, de színötös bizonyítványom sosem volt, sőt, a szabadkai építészeti középiskolából ki is csaptak. Talán csak magyarból volt jó jegyem. Magamnak beismertem, de a szüleimnek nem mertem bevallani, hogy nem akarom az építészeti szakmát kitanulni, nem akarok pallért rakni valahol Szkopjéban. Itthon akartam maradni. Hegyesen találtak nekem egy tisztviselői munkahelyet a Žitoprometban, és csakhamar én lettem a Korpakirály. Azokban az években nem lehetett elegendő takarmányt beteremteni a jószágnak, és a Žitoprometban lehetet íratni korpát. Persze nem rajtam múlott, hogy lesz-e  vagy sem korpa, az emberek mégis hozzám jöttek. Hoztak egy liter pálinkát, és megkértek: „Pistikém, írass már föl nekem 50 kilót!” Korpakirályságom elmúltával elkerültem Újvidékre, és belemerültem az újságírásba. Így múlt el ez a 90 vagy 100 év fölöttem.

* Nehéz volt megírni a könyvet?

— Ezt még senki nem kérdezte meg tőlem. Nézd, ha olyan nehéz lett volna, amilyennek esetleg gondolod, akkor beletört volna a tollam. Amint látod, megértem a matuzsálemi kort, és — hála Istennek! — néhány könyvet is megírtam. Ha nehéz lett volna, abbahagyom, mint az építészeti középiskolát. A nagyon nehezen megírt könyvön az olvasó megérzi az izzadságszagot, az pedig nem a legkellemesebb illat.

* Mit szeretett jobban: az újságírást vagy az írást?

— Az egy és ugyanaz. Csak műfajilag más a regény, a tudósítás, esetleg a riport vagy a jegyzet. Valamilyen képesség azért szükségeltetik hozzá. A Magyar Szóból is azzal kerestek fel, hogy úgy vélik, van íráskészségem.

* Mi késztette az írásra?

— Nagy hatással volt rám az Egri csillagok. Annyira megfogott, hogy amikor befejeztem, azonnal, egy ültő helyemben újra hozzákezdtem az olvasásához. Egy délután — szintén olvasás közben — láttam, hogy a faleveleken átsüt a nap, mintha átvilágított volna rajtuk. Úristen, hogy ha ezt egyszer le tudnám írni!, gondoltam magamban. Lehet, hogy akkor ébredt fel bennem az írás iránti vágy.

* Melyik riportja volt a legemlékezetesebb?

— Ennél nehezebb kérdést fel sem tehettél volna. Nem tudom. Írtam talán vagy ezret az Ifjúságnak meg a Magyar Szónak. Szerencsére nem bíztak rám olyan feladatot, amit nem tudtam volna jól elvégezni, pl. ma sem tudnék megírni egy parlamenti tudósítást. Ehelyett azt mondták, írj arról, amit gondolsz, amit látsz, menj terepre, s én éveken át, hétről hétre ezt tettem. Most emeljem ki azt, amelyik a legjobb?! No, egyet mégis megemlítek, mert dicséretet kaptam érte egy olyan idős kollégámtól, akit nagyra tartottam. Egy földművelő keze — ez volt az írásom címe. Találkoztam egy emberrel, és nem az embert beszéltettem, hanem az ujjait. Azt írtam meg, hogy mi mindent csinált életében az a kéz.

* A műveihez a saját életéből merít, az tapasztalatai alapján ír?

— Nem tudom, hogy van-e olyan író, aki ne a saját életét venné alapul. Én sohasem tudtam olyanról írni, amit nem tapasztaltam meg. Sokszor eszemben jutott annak idején, hogyan tudnék egy kishegyesi jómódú családról írni, pl. a Nagy utca egyik vagy másik lakójáról, amikor meg se fordultam a házukban, a szobájukban. Nem is próbálkoztam ilyesmivel.

* Mesélne a szülőházáról?

— Az a ház már romokban hever, az udvarában régóta ócskavasat gyűjtenek. Amikor elmegyek az első utcabéli barátomhoz egy pohárka pálinkára, akkor onnan még látni azt a házat, amelyet a szüleim tulajdonképpen béreltek. Szerencsére készült róla fénykép, és ezt a képet az otthonom falán őrzöm. Amikor a szüleim a Bikaistálló mellett építeni kezdték a saját házukat, éppen katona voltam. Kétségbeesve írtam nekik, nehogy kiköltözzenek a régi házból addig, amíg haza nem érek, mert oda szeretnék visszatérni. Az újat össze se lehetett hasonlítani azzal, amiben addig laktunk. Annak csupán egy első szobája volt, közepén egy szabad kéményes konyhával meg egy hátsó szobája és a gang. A gangon pedig a létra, azon mentem fel a padlásra, ahol mindig nagyon szerettem bogarászni. Ezt tartom a szülőházamnak, ez volt a fészek, amelyben felnőttem.

http://hetnap.rs/cikk/Felhonezok-13854.html