Beszélgetés Sipos Julianna kishegyesi nyugalmazott
testnevelő tanárral a pedagógusok napja alkalmából
Az én szememben akkor nő meg egy
tanár ,,becsülete'', akkor válik igazi tekintéllyé a pedagógus, ha egykori
diákjai a szívükbe és emlékezetükbe zárják. Alkalmi interjúalany után kutatva
így ajánlották figyelmembe a volt tanítványok Sipos Julianna testnevelő
tanárnőt és volt osztályfőnököt, aki mellesleg még ma is serényen dolgozik
azon, hogy népszerűsítse és megszerettesse az egészségmegőrző testmozgást - a
felnőttekkel.
- Bennem egyáltalán fel sem merült a kérdés, hogy mi
leszek, ha nagy leszek - kezdi vázolni pályafutását vendéglátónk, aki friss
epeműtéte ellenére is ragyogó, életvidám mosollyal fogad bennünket. - Mivel
hadilábon álltam a matekkal, tudtam, hogy a szabadkai tanítóképzőbe iratkozom -
mondja nevetve, aztán hozzáfűzi:
- Komolyra fordítva a szót... Negyedikes korom óta
rendszeresen kézilabdáztam (akkoriban nagyon erős csapata volt Kishegyesnek!),
és amikor felépült a faluban a medence, az úszóedzések is életem részévé
váltak. Noha a nyelvek is érdekeltek, Csúz János tanító bácsi sugallatára mégis
a szabadkai tanítóképzőt választottam, mert ott már Ladóczky János kezei alatt
fejlődhettem tovább, s válhattam a Spartak klub tagjává. Mivel Kishegyesen
akkor még nem volt testnevelő tanárnő (a tanítóképzőben pedig még nem volt
szakosítás), az is gyorsan egyértelművé vált a számomra, hogy folytatnom kell a
tanulmányaimat, annál inkább, mert ösztöndíjat is kaphattam, s ez esetemben nem
volt mellékes, hiszen szegény családból származom. Édesapám a szikicsi malomban
dolgozott, édesanyám pedig háziasszony volt. ,,Késői költés''-ként születtem
meg, és maradtam egyetlen gyermekük.
- Milyen fordulatot hozott az életében Újvidék és a
testnevelési főiskola?
- Hogy őszinte legyek... A szabadkai tanítóképző nekem
olyan jó alapokat adott, hogy a főiskolát játszi könnyedséggel vettem.
Nagyszerű oktatóim, nevelőim voltak, és a módszertani tudnivalókat én már itt
elsajátítottam. Szabó Erzsébet tornatanárnőnket például nagyon kevesen kedvelték,
mert sokat kiabált, de én ma is hálával gondolok rá, hiszen tőle úgy
megtanultam a bukfenc, a cigánykerék (és hogy ne soroljam tovább!) tanítási
módszertanát, amivel a többiek a főiskolán igencsak sokáig küszködtek. A
negyedik-ötödik évünk pedig rendszeres hospitálással telt el, tehát remek
pedagógusoktól leshettük el az órák felépítési módját és egyáltalán a
gyerekekkel való bánásmódot. A főiskola tehát inkább a szakképesítés, a diploma
végett volt fontos a számomra, mert pályámat nem osztálytanítóként, hanem
testnevelő tanárnőként kezdhettem el 1970-ben, az ,,anyaiskolámban'',
Kishegyesen, és 35 év után innen mentem nyugállományba 2006-ban.
- Mint osztályfőnök hány nemzedéket kísért ki? Kik
maradtak meg az emlékezetében?
- Ha jól számolok, akkor nyolc generáció nőtt fel a
kezem alatt. Mindegyikhez fűznek valamilyen emlékek. A 60-as nemzedékkel
kezdtem a pályámat, a 77-esek voltak a legvagányabbak. Jaj, de sok borsot
törtek némely tanárok orra alá, de én mintaórákat tarthattam volna velük! Egeret
dugtak a történelem szakos fiókjába, a naplóban jegyet hamisítottak
matematikából... De ahogy véghez vitték ezeket a csínytevéseket, rögtön
szaladtak hozzám, és mindent bevallottak. Aztán együtt izgultunk, mi sül ki az
egészből, mert megígértem nekik, hogy nem árulom be őket. Így igaz,
cinkostársuk lettem, nem veszíthettem el a bizalmukat. Persze a ballagás után
már elmeséltem a kollégáknak a dolgokat, és jókat kacagtunk... A 69-es nemzedék
volt a legerősebb, az osztály háromnegyede egyetemi végzettséget szerzett. A
2000-ben érettségizők, a ,,néptáncos brigád'', szinte valamennyien a Rizgetős
tagjai úgy a bőröm alá bújtak, hogy a lányok még nyolcadikos korukban is az
ölembe ülve mesélték el élményeiket...
- A rossz tanulók éppúgy jó szívvel emlegetik, mint az
eminensek. Mi volt a titka? Mivel szelídítette meg őket?
- Nincs itt semmiféle titok. A gyerekeket szeretni
kell. És én imádtam őket. Mint minden embernek, nekem is voltak a
magánéletemben válságok, mélypontok, de ha bementem a tornaterembe, minden
problémámat a küszöbön hagytam. A gyerekek gyógyítottak ki minden búból-bajból.
Persze az igaz, hogy amikor megkaptam egy osztályt, rögtön rövidre fogtam a
kantárszárat, hogy ne szaladjon szét a ménes, de később fokozatosan lazítottam
is a szorításon. Aztán mivel tornatanárnőként nemigen jutott idő a szóbeli
kommunikációra, különféle kirándulásokat szerveztem, s azokon közelebbről
megismerhettem őket. Kerékpártúrák, szánkózások, sátorozás a Kaszálón,
sütés-főzés nálam az udvarban..., ezek mind nagyon szép emlékek maradtak. A
hatodik osztályosokat rendszeresen vittem egyhetes sátortáborba Vrdnikre,
Topolyára, ahol medence volt, hogy megtanítsam úszni őket. Nyaranta nevelőként
dolgoztam a Kekec gyermeküdülő Sveti Martin-i központjában, télen síoktatóként
kísértem őket ide-oda, évközben a tanítási óráimon kívül a kézilabdázókkal
foglalkoztam - egyszóval nálam a gyerekekkel való törődés nem fejeződött be
évzáráskor vagy a csöngetéssel és a szünetekkel. A munka mindig örömet
szerzett, de aztán a jóba is belefáradhat az ember. Meg a helyünket is át kell
adni a fiataloknak.
- De amint hallottam, nyugdíjasként sem ül tétlenül. Testnevelő edzéseket, rekreációs órákat tart a felnőtteknek...
- De amint hallottam, nyugdíjasként sem ül tétlenül. Testnevelő edzéseket, rekreációs órákat tart a felnőtteknek...
- Valamikor 15 évvel ezelőtt pattant ki az agyamból ez
az ötlet, és az akkori iskolaigazgató jóvá is hagyta. Nőknek szerveztem meg,
kismamáknak, családos fiatalasszonyoknak, középkorúaknak, de végeredményben
nincs korhatár. Ez nem aerobik, hanem egészségmegőrző, kondicionáló testedzés.
Amíg tart a tanítási év, mi is hetente kétszer összejövünk. Aztán ez alapot
nyújt a további ismerkedéshez, barátságkötéshez is.
- Nem hiányzik az iskolai zsibongás?
- A zaj nem, de hogy reggel elinduljak valahová,
elmenjek a boltba, a trafikba, a postára, az szinte kötelező. Az idősebb fiam
és a három unoka Magyarországon él, az itthon maradt fiatalabb fiamnak még
nincs családja, a férjem meghalt... Tehát mi tagadás, néha magányosnak érzem
magam. Régebben utazgattam, meg magam is szerveztem külföldi városnézéseket a
Domus utazási iroda révén, de ebben a mai szegénységben ez is elmaradt. Vettem
hát komputert, és esténként csevegek a világban szétszórt barátaimmal,
tanítványaimmal, levelezgetek, meg sokat olvasok. Mivel a térdem is kezd
csikorogni, úgy látszik, ez a végső figyelmeztetés - odafentről! - , hogy most
már tényleg pihennem is kell.
Krekity Olga
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése