A SZÜLŐI ÉRTEKEZLETEKRŐL

     A szülői értekezletek emlékeimben mindig valami titkos szeánszként szerepeltek. Gyerekként nagyon szerettem volna én is részt venni rajta, csak úgy titokban, hogy mit is mond az oszi, a többi szülő... És mindig nagyon vártam, hogy anyu vagy apu hazaérjen, hogy elmesélje, miről is volt ott szó.... Meg is beszéltük a dolgokat, hogy most büszke rám, vagy most épp nem igazán a legboldogabb... És akkor ilyen vétkeink voltak, hogy súgtunk, meg szünetekben az aktuális szimpátiánkkal levelet váltottunk.... Ami órán természetesen kiesett a füzetünkből... Azóta már én is szülői értekezletre járok és már tartottam is. Tartani egyáltalán nem volt olyan borzasztó. Először is a szülő partner, segítség. Nagyon fontos, hogy csapatként dolgozzon együtt tanár és szülő. Másképp nem megy. Ezt kellett elérnem 25-26 gyermek anyukájával, apukájával, akik mind idősebbek és tapasztaltabbak voltak nálam.  Így utólag is köszönöm mindenkinek a segítséget.

     Éppen azok nem jönnek el sajnos, akiknek pedig kellene, mert probléma van a gyerekükkel. A mondat gyakorlatilag majdnem minden igazgató és tanár szájából elhangzott már. Az iskolákban bevett gyakorlat az évenkénti négy szülői értekezlet. Megértem, hogy egyszer valaki nem ér rá... Jó, legyen dolga másodszor is... De akiket évekig nem látunk..... Onnan jutott eszembe ez a téma, mert a nyolcadikosok szülői értekezletén elég kis számban képviseltették magukat a tisztelt szülők. Pedig olyan dolgokról volt szó, mint a ballagás, a felvételi... Ha ez nem fontos téma, akkor mi az???? A felvételitől, hogy hova iratkozik a gyerek, az egész élete múlik...

      Az ugye olyan természetes, ha valaki tanárnak megy, akkor a legtöbb, amit elérhet, hogy van egy saját zsivány bandája. Értük felel, őket óvja, védi, neveli, irányítja. Minden osztályfőnök teszi is a dolgát. Sokszor többet tudunk a kisdiákról, mint saját szülei... A tanító vagy tanár nem azért beszél a problémákról, hogy ezzel bárkit is zavarba hozzon. Persze a lelke mélyén mindenki arra vágyik, hogy az ő csemetéjét mindig csak dicsérjék, csak jót mondjanak róla. Akadnak olyanok, akik felismerik, hogy néhány dologban úgysem fog csúcsteljesítményt nyújtani a család ifjú sarja, mert nem rendelkezik az ehhez szükséges adottságokkal. Nem kell megijedni, ezt a tanár is felismeri, tisztában van vele, kitől mit lehet elvárni. A cél az, hogy közös együttműködéssel ki lehessen hozni az adott nebulóból a maximumot, és felfedezni, hogy mihez van érzéke.

     De az, hogy a diákok elküldenek simán bennünket szebb égtájakra, hogy kegyetlenül káromkodnak, hogy zavarják az órát – ez a mi időnkben nem volt... Vagy a tanár “elintézte” a rendetlenkedőket... Ugye, mindannyian emlékszünk rá???? Ma már más módszerek vannak.... Sajnos – mondja sok szülő...

     Ha legalább egy szülő elszégyelli magát, és tiszteletét teszi az iskolában, a tanítónál, az osztályfőnéknél, már megérte leírnom ezt.... És köszönet azoknak, akik törődnek gyerekükkel, megtisztelik szülői értekezleteinket jelenlétükkel!