BÚCSÚZUNK...

Drága Mester bácsi! 

Mély megrendüléssel vettük tudomásul a hírt, hogy kollégánk, a pótolhatatlan Mester bácsink, Kádas István március 5-én itt hagyott bennünket. Tudtunk róla, hogy szervezetét megtámadta a kór, mégis bíztunk benne, hogy hamarosan ismét körünkben köszönthetjük. Tudtunk róla, hogy állapota súlyos, a hír mégis váratlanul ért bennünket, készületlenül, de valójában erre a hírre készülni sem lehet. A messzire indulótól mindig nehéz búcsút venni. Előző nap még ünnepséget szerveztünk, nem gondolva a legrosszabbra, és íme, az ünnepség helyett most gyásszertartáson kell részt vennünk.

Az Ady Endre Kísérleti Általános Iskola vezetősége, a munkatársak, a tanártársak, a diákok és minden barát nevében búcsúzom Mester bácsinktól, iskolánk megbecsült dolgozójától. 1991. december 1o-e óta vezette iskolánk műhelyét. És március 28-ától a megérdemelt nyugdíjaséveit élhette volna. Hogy várta ezt a pillanatot! Mi, akik szerettük, valójában már elbúcsúztattuk az iskolától. Vele együtt számoltuk visszafelé a napokat, hogy hányat is kell még aludnia. Most pedig elaludt örökre. Megrendülten vettük tudomásul, hogy nincs tovább, hogy nem tud senki sem segíteni rajta. És még utolsó találkozásunkkor is, a betegágyánál, mosolygott, viccelt velünk, pedig akkor már nagyon fáradtnak tűnt. 

„Ha valaki egy csöppnyi szeretetet és jó szívet, egy csipetnyi világosságot adott a világnak, élete nem volt hiábavaló.” És maga a 4o év munka alatt sok jót adott a világnak.

Szép volt a múlt, jók voltak a táborozások, az együtt töltött 19 év, a munkás hétköznapok, az ünnepek, a közös főzések, és hát  maga volt a Télapónk is...

Köszönjük, hogy nem fáztunk, mert fűtött ránk, a sötétben is mindig fényt adott, köszönjük, hogy van ablakunk a világra... Sokszor kellett üveget cserélnie. Köszönjük, hogy nem éheztünk nőnapon, a táborozáson, az iskolanapon, a ballagáson, mert sütött-főzött ránk…

Keze nyoma itt marad mindig is velünk, hiszen bárhova is nézünk, tele leszünk emlékekkel, környezetünk a keze nyomát viseli... Nincs az iskolának olyan zuga, ahol nem javított, szerelt, épített, cserélt, csempézett volna...

Mindannyiunk Kádas Pista bácsija 58 éves volt. Iskolánk saját halottjának tekinti.

Köszönünk mindent! És hiányozni fog nekünk.

Nyugodjon békében.

Mester volt és példakép.

Hívő, szorgos, okos, igaz...

A munkáló idő emeli emlékét,

Ahogy közöttünk van utoljára most...

Még egyszer hátranéz,

Örökre, utoljára néz le ránk,

És elviszi magával munkája

minden örömét, gondját, bánatát...

Megszökött a test, szíve megállt,

A festék megmeredt.

Üres maradt a karton, a vászon,

Keze nem méláz már a fa felett...

Háttal áll a lenyugvó Napnak,

mosollyal fogadta el a sorsát,

maga is lemenő nappá változott,

s tette még csendben a dolgát.

De nem bírta tovább a szív és a tüdő

A múltat és a virrasztó gondokat,

Hitet, csalódást, -  csupán az értelem

Talált volna még megnyugtató célokat.

Árván maradt világa és világunk,

Sötéten színes, fölmért, tág világ,

Sokan sírnak utána,

Sírnak a templomok, sírnak a fák...

Drága Mester bácsi, akkor most ballagjon el az iskolától, ballagjon el tőlünk…