Gond és felelősség a
gyereknevelés, de annyi szépséggel jár – Látogatás a kishegyesi Horváth-Csóré
családnál
A legkevésbé sem lehet azt állítani, hogy Horváth-Csóré Éva és Ferenc családja
szokványos. Bár tíz évvel ezelőtt talán még annak volt mondható. Évának volt egy fia
első házasságából, Sándor, a másodikból pedig egy lánya, Kiliána. Sándor fia már
kikerült a családból, jelenleg Amerikában él, és kislánya sem maradt egyedül.
– Kislányom, Kiliána (Sanyi
bátyja választotta neki ezt a nevet) már óvodás kora óta követelte a
kistestvért. Én akkor már negyvenen felül voltam, és mondtam neki, hogy már nem
szülhetek. Ő azonban nem tágított, ezért beiratkoztam a nevelőszülők tanfolyamára,
amelyet a szociális központ szervezett. Abban reménykedtem, hogy ezután gyorsan
kapok nevelésre gyereket, de bizony várni kellett. A lányom korának megfelelő
kislányt kértem, és 2008 októberének végén meg is érkezett a családba Teodóra
(akit a családban csak Dórinak szólítanak), egyidős volt a lányommal, és
„ráadásként” elkaptam tíz hónapos kistestvérét, Tázikát. Így aztán egyből nagy
család lettünk – kezdi mesélni Éva családjának történetét.
Nemrégiben még
egy taggal gyarapodott a család, Kittivel, akit a gyámhatóság elvett az
anyjától, de az apja majd csak januártól kaphatja meg a kislányt.
– Kitti elsős, és azt akarták,
hogy az első fél évet ne szakítsa meg. Ezért helyezték el ideiglenesen nálunk.
Dóri speciális tagozatra jár, hetedikes, és most már sokkal jobban halad a
tanulással, mint korábban. Tudni kell, hogy ezek a gyerekek sok mindent
átéltek, gyakran bántalmazták őket. Néha még most is vannak félelmeik. Nekem
kötelességem minden hónap első hétvégéjén elvinni őket Topolyára, hogy
találkozzanak a szüleikkel, de gyakran nem szívesen mennek. Azt kérdezik, hogy
muszáj-e nekik menniük. Megnyugtatom őket, hogy a szociális központban felügyelet
mellett beszélgethetnek, és nem lesz semmi baj. Mivel ilyen körülmények közül
kerültek ide, azt hiszem, az a legfontosabb, hogy mindannyian megérezzék,
milyen egy család. Persze előfordul közöttük is vita, de azt hiszem, alapvetően
jól kijönnek egymással. Ahogy minden családban, itt is összeszoknak – mondja
Éva.
Biztos, hogy
nem könnyű az ilyen tapasztalatokkal rendelkező gyerekekkel, ezért meg is
kérdem Évát és Ferencet, hogy nem bánták-e meg. Ferenc nagy nyugodtan leveszi a
feje tetejére mászó Tázikát, akit az imént hozott haza az óvodából, és azt
mondja, „bírni kell ideggel”. De mint mondja, ez minden gyerek esetében így
van.
– Gond az mindig van – mondja Éva
–, de annyi szépet is hoztak magukkal, hogy mindenképpen megéri vesződni velük.
A pici Tázika olyan, mintha egészen a miénk lenne. Ő minden szülinapját velünk
ünnepelte. Természetesen én ezt hivatásszerűen csinálom. És ez jól jött, mert
férjemmel együtt munka nélkül maradtunk. Mindketten a topolyai bútorgyárban
dolgoztunk. Így legalább egyikünk munkaviszonyban van. Meg a gyerekek után is
jár a családi pótlék. Nem dúskálunk a javakban, de szerényen megvagyunk belőle:
meg kell venni a tanszereket, a könyveket, a füzeteket, a ruhákat, gondoskodni
a tüzelőről, az ételről…
Karácsony előtt beszélgettünk, és
persze az is érdekelt, különbözik-e az ünnepi előkészület a „rendes”
családokban megszokottaktól.
– Szerintem nem. Ha egy kicsit is
figyel az ember a gyerekekre, könnyen megtudja, hogy mit szeretnének. Persze a
lehetőségek adta kereteken belül. A lányom rendszerint bekapcsolódik a templomi
karácsonyi műsorba. Most is azért jött később haza, mert próbáltak. A pici meg
lucázott az óvó nénijével, úgy mondta itthon a mondókáját, hogy csak néztünk a
férjemmel. Azt hiszem, a legfontosabb, hogy szeretet legyen, és hogy ők is
érezzék ezt a szeretetet – mondja befejezésül Éva.
Papp Imre
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése