A TOLERANCIA VILÁGNAPJÁN

      Gondolom, nagyon sokan ismerik a rút kiskacsa történetét. Ő volt az, aki utolsónak bújt ki a tojásból, akit mindenki bántott, csípett, akit senki sem fogadott el.  A mesében benne van a kitaszítottság, az üldözöttség, a magány, a másság, az elfogadás. A rút kiskacsa története jutott eszembe ma (de említhetném a másik Andresen mesét is, a Rendíthetetlen ólomkatonát, akinek csak fél lába volt, mégis hős lett belőle) a tolerancia világnapján. 

     Sokszor feltesszük az iskolánkban a kérdést, hogy tudjuk a gyerekeket arra nevelni, hogy tiszteljék egymás véleményét, másságát, külsejét, vallását, bőrszínét, ne csúfolódjanak, viseljék el azt, hogy a másik ember az MÁS. Toleranciát is meg lehet tanulni, ugyanúgy, mint a földrajzot, történelmet, idegen nyelvet… A hiba bennünk van, felnőttekben. Egy pici gyereknek nem tűnik fel, hogy valamiért ő furcsa, a barátja más, hanem a felnőttek hívják fel erre a figyelmüket. Szavakkal. Gesztusokkal. Arckifejezéssel. A felnőttek, a szülők hozzáállása mutatja meg, hogyan is viszonyuljon ő egy sérült emberhez, egy más bőrszínű emberhez.

     Iskolánkban működik az inklúzió, a diákok már elsős koruktól fogva (sőt, már az oviban is) együtt vannak órákon azokkal, akik valamiben mások. A hétköznapokban tanulják meg a toleranciát, az elfogadást. Nem állítom, hogy zökkenőmentes a dolog, nagyon sokat dolgozunk napi szinten, hogy egyre kevesebb konfliktus legyen az órákon, szünetekben, hazafelé menet. Jelen van a kiközösítés, a csúfolódás, az irigység, minden, ami testvérek között, otthon a családban is megtalálható. Azt azonban elmondhatom, hogy igyekszünk, nagyon igyekszünk. Különböző programokat szervezünk, közös foglalkozásokat, egyéni, csoportos beszélgetéseket (pedagógusunk – pszichológusunk – osztályfőnökök néha levegőt sem tudnak venni…), szülőkkel egyeztetünk… A közös élmény az, ami legerősebben hat a gyerkőcökre. Iskolánkban három hivatalos vallást oktatunk: a katolikust, a pravoszlávot, az iszlámot. Sokféle nemzetiségű diák jár hozzánk: magyar, szerb, horvát, montenegrói, roma, egyiptomi… De foglalkoztunk/foglalkozunk látássérülttel, autistával, viselkedészavarossal, hiperaktívval… Tényleg nem könnyű. 

     Nem írnám le a tolerancia szó jelentését, megtalálható a lexikonokban. Soha nem lehet általánosítani, minden népcsoportnál vannak ilyenek is, olyanok is. Hangosabbak és visszahúzódóbbak. Tisztábbak, koszosabbak. Kedvesek és elviselhetetlenek. Vallásosak és ateisták. Szőkék és feketék. Kövérek és soványak. Morgósak és mosolygósak. Hogy melyik jobb? Mindenki meggyőzheti a másikat, hogy miért épp neki van igaza. Ha magunkba nézünk, őszintén, olyan nehéz magunk elé engedni egy idős nénit, aki éppen csak tejet venne? Vagy valakire rámosolyogni, ráköszönni? Miért mindig másoknak kellene ránk tekintettel lenniük? Ha mi nem tudjuk a saját indulatainkat, érzelmeinket megfelelően kezelni, akkor a másik embert sem tudjuk elfogadni. 

     November 16-a a tolerancia napja, de nem csak ezen a napon kellene figyelnünk embertársainkra, nem csak ekkor kellene kissé toleránsabbnak lenni egymással! Még sokat kell tanulnunk!