EMLÉKEZÜNK...

Halottak napján emlékezünk iskolánk elhunyt dolgozóira, megbecsült tanáraira, munkatársaira. Gyertyát gyújtunk lelki üdvükért. Az iskolanaptár szerint őszi szünetünk van november 1-jén és másodikán, mindenszentek és halottak napján. Mindenkinek van elhunyt hozzátartozója, ismerőse, akinek a sírjára virágot helyez. Kimegyünk a temetőbe, a gyerekeinknek a tatákról, mamákról, dédikről mesélünk, azokról, akik már nincsenek… Megérdemlik, hogy továbbéltessük őket különböző történetekben, hiszen amit ők tettek, gondoltak, létrehoztak, annak mi is részesei lettünk…

Sajnos, iskolánknak az utóbbi években két elhunytja is volt.

Juhász Mária, Marika tanító nénink 2009. december 11-én hunyt el. 1991. szeptember 18-a óta tanította, nevelte, oktatta a kisdiákokat. Személyében elhagyott minket egy jóbarát, egy kolléga, a Tanító néni. Mi, akik szerettük, megrendülten vettük tudomásul a hírt, hogy nincs tovább, hogy a küzdelemnek vége. Pedig vele együtt reménykedtünk mindannyian. Ha sokszor úgy is éreztük, hogy feladta, hogy nem akar tovább szenvedni, mindig jött egy újabb reménysugár, egy újabb lehetőség, melyben hittünk. És láttuk őt járókerettel bejönni az iskolába, láttuk őt újra mosolyogni, láttuk őt fájdalmak között, de mindig is hittük, hogy amilyen váratlanul elment tőlünk, olyan váratlanul fogja velünk folytatni ismét. És egy pillanatra sem tudtuk elhinni, hogy nincs mentség. Hogy soha többé már nem jön vissza közénk. Vannak pillanatok, melyeket szeretnénk nem megélni, és vannak helyzetek, melyek nélkül könnyebb lenne az életünk.  Mit is mondtál? Hogy karácsonykor, ha tolókocsiban is, de begurulsz az új iskolakapun... Karácsony elmúlt, és sajnos soha többé nem léped át a kaput. Különösen értékes ember voltál. Igazi tanító. És még nem voltál 43 éves. Kimondani is nagyon fáj. Mindig a tökéletességre, a teljességre törekedtél. Munkád során sokszor voltál osztályfőnök: anyai szeretet, tanítványaidért való aggódás jellemezte munkád. Mindig is vallottad: ha újra születnél, akkor is pedagógus lennél! És igazi pedagógus voltál, mert nem csupán matematikára, természetre tanítottad diákjaid, hanem egyúttal nevelted is őket. Derűs, de tiszteletet parancsoló egyéniséged minden pedagógiai helyzeten átsegített. Akkor, amikor a gyerekeink szinte észrevétlenül tanultak meg írni, olvasni, számolni, még nem tudtuk, amit ma már igen, hogy ahhoz, hogy ez így legyen, valakinek a munkája kell. A valakié, a Tiéd, a Marika tanító nénié.  És végig tanítottál. Az utolsó pillanatig. Akkor is, amikor a valóságban már nem voltál az osztályteremben. Utolsó mondataid is hozzánk szóltak: a kollégákhoz, a negyedikesekhez, a nyolcadikosokhoz, volt diákjaidhoz. És nagyon büszke voltál gyerekeidre. Mindig mesélted, hogy emberré, az életre neveled őket. És ez sikerült is.  Marika, hiányzol nagyon. Nyugodj békében.

Kádas István, Mester bácsink 2010. március 5-én hagyott itt bennünket. Tudtunk róla, hogy szervezetét megtámadta a kór, mégis bíztunk benne, hogy hamarosan ismét körünkben köszönthetjük. Tudtunk róla, hogy állapota súlyos, a hír mégis váratlanul ért bennünket, készületlenül, de valójában erre a hírre készülni sem lehet. A messzire indulótól mindig nehéz búcsút venni. Előző nap még nőnapi ünnepséget szerveztünk, nem gondolva a legrosszabbra, hogy az ünnepség helyett gyászszertartáson kell részt vennünk. Mester bácsink 1991. december 1o-e óta vezette iskolánk műhelyét. És március 28-ától a megérdemelt nyugdíjas éveit élhette volna. Hogy várta ezt a pillanatot! Mi, akik szerettük, valójában már elbúcsúztattuk az iskolától. Vele együtt számoltuk visszafelé a napokat, hogy hányat is kell még aludnia. Azután elaludt örökre. Még utolsó találkozásunkkor is, a betegágyánál, mosolygott, viccelt velünk, pedig akkor már nagyon fáradtnak tűnt. Szép volt a múlt, jók voltak a táborozások, az együtt töltött 19 év, a munkás hétköznapok, az ünnepek, a közös főzések, és hát  Ő volt a Télapónk is... Köszönjük, hogy nem fáztunk, mert fűtött ránk, a sötétben is mindig fényt adott, köszönjük, hogy van ablakunk a világra... Sokszor kellett üveget cserélnie. Köszönjük, hogy nem éheztünk nőnapon, a táborozáson, az iskolanapon, a ballagáson, mert sütött-főzött ránk… Keze nyoma itt marad mindig is velünk, hiszen bárhova is nézünk, tele leszünk emlékekkel, környezetünk a keze nyomát viseli... Nincs az iskolának olyan zuga, ahol nem javított, szerelt, épített, cserélt, csempézett volna... Mindannyiunk Kádas Pista bácsija 58 éves volt. Iskolánk saját halottjának tekinti. Nyugodjon békében.