Sokan láttuk,
olvastuk a facebookon a következőket: "Nem kérem, hogy tetszikeld… De kérlek,
oszd meg, ha Te is a GYERMEKBÁNTALMAZÁS ellen vagy..."
A mai munkaszombatunkon
egy pindurka kislány ettől rosszabb állapotban érkezett meg az iskolába. A szeme
bedagadva, kék-zöld-lila színű foltok, szája felrepedve, horzsolások az arcán, foltok a nyakán.
Az oktatási
törvény szerint a közoktatási intézményben dolgozó pedagógusok kötelessége
jelezni, ha a diáknál olyan jeleket fedez fel, vagy olyan esemény jut tudomására,
mely alapján alaposan feltételezhető, hogy a gyermek családon belüli erőszak sértettje.
A pszichológus
néni játszani kezdett a csöppséggel, érkeztem én is, a pedagógus asszisztens. Játszottunk,
beszélgettünk, kockákat rakott a kislány. Közben mesélte, mutatta a tegnap esti
történetet. Hogy vágta nyakon a nagymama, hogy esett le a székről, hogyan fojtogatta
az anyukája, hogyan csupálta a haját, hogy azt ordította neki, hogy „Dögőjj
meg!, Bárcsak meghalnál!”… Mindez azért, meg a kétéves öcsikéjére nem vigyázott
rendesen, az felmászott az asztalra… Döbbenet.
Értesítettük a
szociális központot, a rendőrséget. Érkezett is mindenki azonnal. Elmentünk a
doktor nénihez látleletért… Közben a kislányt babusgattunk, cseverésztünk. Ő
mosolygott, hálás volt minden jó szóért. Néha fájlalta a nyakát, ahogy
félrenézett, néha a dagadt szemét simogatta…
Egyes kollégák
sírtak, mások dühösek voltak…
Azt már
tudtuk, hogy haza nem engedjük. A szociális központ pszichológusa már befogadó
családot keresett számára, telefonálgatott, a rendőrség a szülők adatait
ellenőrizte…
Mikor már
mindent elrendeztünk, elérkezett az a pillanat, amikor anyukát is értesíteni kellett.
Jött is az iskolába a nagymamával, a férjjel. Majd anyuka elmesélte, hogy ő nem
tud másként bánni a gyerekkel, muszáj verni, de ő nem vette észre, hogy sérülései
is vannak. Meg akkorát nem vágott rá. Meg különben is: „elöntötte a f*s az
agyamat, mert megint elveszített két flomasztert az iskolában…”. A nagymama is
nyakon vágta, de nem ennyire, az anyuka mondta, hogy nevelheti pofonnal
nyugodtan. Apuka „csak” a fenekére vágott… Azután azt mondták, hogy a kislány
ezt kitalálta, saját magának okozott sérüléseket… Nagyon nehéz volt higgadtnak,
nyugodtnak maradni, bevallom őszintén…
Amikor
közöltük, hogy a kislány itt van a suliban, vigyáznak rá, játszanak vele, majd
elviszik egy másik családhoz, tisztára közönyösen vették tudomásul… Semmi anyai
ösztönt nem érzékeltünk… Hogy otthon vannak a füzetei, a kedvenc babája,
macija, ami nélkül nem tud aludni, hogy hozzak-e tiszta ruhát neki, hogy most
akkor megpuszilhatom-e, beszélhetek-e vele… Semmi.
Most beszéltem
az „új anyukával”, hogy van a pici lány, mesélte, hogy épp mákos kalácsot
sütnek, lassan indulnak majd fürödni, bújik a kis drágaság egész délután hozzá,
szeretgeti…
A felnőtteknek
az a dolga, hogy támogassák és bátorítsák a gyerekeket, gondoskodjanak róluk,
új dolgokra tanítsák őket, biztonságos otthont adjanak nekik. A legtöbb felnőtt
ezt is teszi, de vannak olyanok felnőttek, akik bántják a gyerekeket, ahelyett,
hogy segítenének nekik.
Anyaként,
pedagógusként sem tudom megérteni, hogy egy édesanya hogyan képes fojtogatni a
gyermekét, hogy azt szeretné, hogy a gyermeke meghaljon… Éppen az bántja,
akinek a legközelebb kellene állnia hozzá, aki mellett a gyereknek a legnagyobb
biztonságban kellene éreznie magát…
És ezt sem
kell tetszikelni…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése