ISKOLÁNK TÖRTÉNETE

Vigh Rudolf

Virág Gábor: Kishegyes iskolatörténete

         Szervezett oktatás és nevelés taglalásakor, a bácskai Kishegyes település vonatkozásában, a helytörténet-kutatók általában „az iskola történetéről” beszélnek. Ilyen meghatározásban találkozunk ezzel a tárgykörrel néhány munkában, és természetesnek vesszük a kifejezést, értjük is rögtön miről van szó, legalábbis első pillantásra. „Az iskola története” azonban a jártas szakember, dr. Virág Gábor feldolgozásában ráébreszt bennünket arra, hogy monográfiába illesztve ezt a fogalmat, már nem csak az iskola fennállásáról van szó, hanem az óvodai neveléstől kezdve az oktatás különböző formáiról, történeti/történelmi szakaszairól egy adott helyen, nemzeti közösségünk létfontosságú színhelyén, rendkívül szeszélyesen váltakozó feltételek közepette.

        Szerzőnk ebben a nagy munkában, a szóban forgó monográfia szakaszos (jelen állás szerint három könyvben való) feldolgozása és megjelentetése mellett döntött, amit a típusbeli, vagy a kézirati jelölés értelmében az ideológia diktálta változások indokolják, szinte külön-külön korszakot alkotva.

      A monográfia első kötete: Egy bácskai magyar népiskola krónikája (I.); A kishegyesi római katolikus felekezeti iskola története (1770–1920); Jugoszláviai Magyar Művelődési Társaság; Újvidék; 1999. E könyv szubjektív előszavában szerzőnk leszögezi, hogy a felekezeti iskolai nevelés tanulmányozása hozzásegít bennünket vidékünk emberei sajátos arculatának, mentalitásának a megismeréséhez. Ez pedig jelentősen meghatározza az egymásközti egészséges viszonyokat, az eszmeiséget, a másság elfogadását. Másrészt, az iskola felekezeti hovatartozása azért is kívánkozott külön, részletes megmunkálásra, mert mint ilyen, a kialakuló település lakosságának jellemvonásait hordozta, és ezzel távlatosan magát a településtörténetet határozta meg, és íme, megörökítésre is talált.

      Az első világháború után az oktatás és nevelés terén új korszak kezdődött, mégpedig megkülönböztetett anyanyelvi hátrányban. A régi „iskola” az emberek beszédében csak az épületeket jelentette, amelyekben újfajta szellem éledt, az itteni lakosság számára nem a legbarátságosabb.

      A monográfia most kiadás előtt álló, második kötetének kéziratában szerzőnk 1919-re teszi az iskola újabb korszakának kezdetét. A tényállást bátran vállalja, felsorakoztatja azokat a levéltári és egyéb dokumentumokat, amelyek hűen bizonyítják a magyar nyelvű tanítás megcsonkítását, vagy teljes eltörlését. A hiteles bizonyítás és a szerző kiváló esszéírói készsége értékes dolgozatot adott a kezünkbe.

     A Szerb–Horvát–Szlovén Királyság energikus intézkedéseinek nagy jelentőséget tulajdonít, és részletesen bizonyítja a magyar tannyelv többrétű elnyomását. Felsőbb utasításra, miniszteri megbízott határozta meg, milyen mértékű lehet kisebbségi nyelven a tanítás, ki taníthat, és ki tanulhat magyar osztályban. A magyar népiskola történetében ez volt a legdrasztikusabb korszak az önazonosság megváltoztatására, ám a teljes megsemmisítés mégsem következett be. Szerzőnk tárgyilagosan sorakoztatja fel a hatalmi érveket és ellenérveket, mind az ún. „szerbesítés”, mind az ürügyként emlegetett egykori „magyarosítás” tényszerű megvilágításában. A nacionalista ihletésű intézkedéseket sem hallgatja el. Az Új ország, új viszonyok munkacímet viselő fejezetben konkrétan kimondja: „Az osztályvezető, dr. Milan Petrović feladata az volt, hogy likvidálja a magyar népiskolákat, a középiskolákat, amelyek, úgymond a magyarosítás céljait szolgálták a korábbi időszakban.” Mindez ékesen bizonyítja, hogy a „vad ideológia” könyörtelen eszközökkel sem lehet „eredményes”: kis nemzeti közösségünk viharoktól tépázottan máig vallja és őrzi őseitől örökbe kapott anyanyelvét. A dolgozatnak egyébként ez az egyik nagyon fontos üzenete.

      Maga a kézirat munkacímek alá sorakoztatja az időrendi fejezeteket, 1919-től 1945-ig. Külön taglalja az óvodai nevelés helyzetét és fennállási körülményeit. (A kishegyesi óvodáról ilyen dolgozat még nem készült, tehát, mindenképpen fontos része a monográfiának.)

        A tárgyalt időszak lezárásaként, a szerző leszögezi: „A kishegyesi iskola levéltári anyaga 1938-tól hiányzik. Erre nincs magyarázat. Csak találgathatunk, miért nem őrizték meg a dokumentumokat. Egyedül kivételt képeznek a törzskönyvek, amelyek teljes egészében fennmaradtak, meg egy-két tanítói névsor, fénykép. Ezekből rekonstruálhatjuk az iskola szervezeti felépítését. Különben csak általános vonásokban tudjuk megrajzolni a kort.”

       Nyilvánvaló, hogy egy nem éppen könnyű korszak lezárásával, 1944 őszén egy újabb, egy még nehezebb kor vette kezdetét. De ez már a monográfia III. kötetének kéziratába készül, amelyet érdeklődéssel várunk a kishegyesi iskolával és az óvodával több mint egy évtizede foglalkozó kutatótól, akinek az említett iskolatörténeteken kívül, tucatnyi más helytörténeti és hasonló jellegű könyve jelent meg eddig. (Többek között, már a múlt század 80-as éveiben volt szerencsém, Topolyán, személyesen szerkeszteni az egyik ottani iskola-monográfiáját, tehát kutatói alapossága, illetve szakszerű pontossága nem újdonság számomra.)

       Végül szólni kell a kézirat gazdag felszereltségéről. Táblázatok, grafikonok, névsorok, másolatok, fényképek és egyéb mellékletek, szemléltetők egészítik ki, teszik változatossá az olvasmányos törzsszöveget.