A váratlanul jött téli kényszerpihenő ellenére sem kaptak halasztást a főszervezőktől az iskolák a verseny megtartásában, így a január végén kézbesített felhívásnak nem nagyon örültek a felkészítő pedagógusok és a diákok, hiszen megint ''hórukkhajrá”-ban kellett teljesíteniük. Talán ezért született felemás eredmény is: noha az idén a vártnál is több tanuló (szám szerint 36-an) jelent meg a szavalóversenyen, a vetélkedő színvonala mégsem nevezhető kimagaslónak. És nemcsak azért, mert a községi szemlét ismét ''bojkottálták” a bácsfeketehegyiek! (Ennek okára nyilvánosan még sohasem derítettek fényt. A szóbeszéd szerint viszont azért maradtak el a versenyről az ottani diákok az utóbbi egy-két évben, mert a szabadkai és szécsányi selejtezőkbe, továbbá a valjevói döntőbe jutó tanulók és kísérőik útiköltségére nem volt elég pénze az iskolának...)
A Nemzetem költője elnevezésű országos szavalóversenyt 1968 óta rendezik meg. A szemle felmenőrendszerű: az iskolabajnokságok után a községi, majd a zónai és a regionális megméretés következik. A döntőre végül májusban kerül sor Valjevón, ahol minden résztvevő a saját anyanyelvén mondja el a választott költeményt. A mindenkori zsűri a három korcsoport (alsósok, felsősök, középiskolások) legjobbjait jutalmazza. Sajnos a tapasztalatok azt mutatják, hogy ezt legtöbbször ''kulcsszerűen” ejtik meg, azaz igyekeznek minden képviselt nemzet (nemzetiség) szavalója közül legalább egyet kiemelni. Mivel a bírálóbizottságban csak elvétve ülnek magyar, szlovák, ruszin, román stb. anyanyelvű szakemberek, az elbírálás a szubjektív benyomás és a benyújtott szövegfordítás alapján történik. Nem csoda tehát, ha nagyon sok pedagógus és még több ''szenvedő alany”, vagyis diák -- mondjuk ki őszintén -- egyszerűen rühelli ezt, a kommunista érából örökölt, a ''testvérig-egység” szellemét kitartóan sugalló kirakatversenyt.
Jómagam is átéltem ennek élményét (amikor még egy mukkot sem tudtam szerbül), és nagyon berzenkedtem az ilyen és ehhez hasonló találkozóktól, mert nem láttam értelmét. Most, sok-sok évnyi versmondói tapasztalat után azt mondom: erre is szükségünk van. Hiszen hogyan is mutassuk meg a velünk, a mellettünk élő nemzeteknek, milyen is a mi anyanyelvi kultúránk, ha begubózunk? És miként tanuljuk meg értékelni mások szellemi kincsét, ha struccpolitikát folytatva homokba dugjuk a fejünk, és nem veszünk róluk tudomást? (Egy operát ritkán hallgatunk magyarul, legtöbbször olasz, német nyelven szólalnak meg a csodaszép áriák, ugye...). Persze mindeme ''üres beszéd” ellenére vitathatatlan, hogy a köztársasági szavalóverseny mind szervezési, mind eszmei szempontból némi módosításra szorul...
De hogy visszatérjek a mondandóm lényegéhez: miért tartottam gyengének a kishegyesi selejtezőt?
Minden magyartanár, minden tanító évtizedek óta már a tanév kezdetén tudja, hogy van ez az ''izé”. Akkor nem értem, miért nem készül rá? Miért nem készíti fel idejében, tisztességesen néhány versmondást kedvelő diákját? Tisztelet a kivételeknek! Ehelyett az ötös tanulók közül kiválaszt néhányat (az utolsó pillanatban), s a már megtanult -- a tanmenet szerint kötelező! -- repertoárból kiválaszt valamit. Móra Ferenc: A cinege cipője, A csókai csóka, Radnóti Miklós: Himnusz a békéről -- hogy csak néhány példát említsek. Ja persze, esetleg ''felcsípjük” még Kányádi Sándort vagy Varró Dánielt. Tök unalmas! Mint amikor az ember mindennap aranyló húslevest eszik.
A versmondásban is van egy aranyszabály: ne erőltessük (rá mindenkire)! Ha magunk nem szeretjük, hogyan várjuk el tanítványainktól, hogy rájuk ragadjon valami a költészet szeretetéből? Vagy ha a gyerek színötös tanuló is, még nem biztos (sőt!), hogy örömmel vesz részt bármilyen versenyben. Ámbátor, lehet hogy a gyengécske tudású, kissé csintalanabb lurkó épp fel szeretné hívni magára a figyelmet. Lehet, hogy éppen így akarna tanítónőjétől ''kicsikarni” egy bravót, egy fejsimogatást... Természetesen mindehhez ismernem kell(ene) az osztályt: vajon kiben mi lakozik? Erre meg nincs idő. Most új anyag, most feleltetés, most ellenőrző, most dolgozatírás, most téli kényszerszünet, most pótóra... Diáknak is, tanárnak is annyi a felesleges batyu a hátán, hogy belepúposodik a végén...
Mondjam tovább? Mert a szép beszéd hiányosságairól (pöszeség, raccsolás, hadarás, ritmustalanság stb.) még nem is beszéltem. Azt is jó lenne, ugye, idejében észrevenni, és logopédushoz, esetleg pszichológushoz küldeni a gyereket... Mert nemcsak a szem a lélek tükre ám, hanem a mindennapi (írott vagy beszélt) nyelvhasználat is! Na de kit érdekel a lélek bugyra?! (Megdöbbentő élmény volt számomra a szeghegyi nyolcadikos Biljana Brkljač előadása. Egy csalódott tinédzser szerelmi bánatát mondta el a megfelelően kiválasztott költemény soraival olyan meggyőzően, olyan nyíltan, mintha épp egy pszichoanalitikus díványáról kelt volna fel. Micsoda felszabadult érzelmi energia! Ugyancsak felejthetetlen számomra Dudás Nikolett produkciója. Ő Kemény István Hajnal című, mondanivalójában igen összetett versét tolmácsolta magabiztosan, átéléssel. Bátor nekiveselkedés volt!)
Végezetül... Ha verseny, akkor legyen verseny! A kiválasztottaké. A legjobbaké. A szorgalmasoké. A tehetségeseké... Akik teljesítményében megmutatkozik -- mint egy tükörben -- az oktató-nevelő pedagógusok rátermettsége is, és nem utolsósorban az iskola szellemi kapacitása. S ha verseny, akkor az legyen ünnep. A fellépőket kísérje el a tanár-tanító, egy-két szurkoló osztálytárs, és legyen közönség, hogy megmutatkozhassanak, hogy tapsot kaphassanak -- azaz sikerélményben részesüljenek. Még ha csak egy rövid időre is (mert vissza kell menni órára). Csak így érdemes. Csak így ''nemesülhet” meg a miniszteri ''rendelet”.
A kishegyesi községi szavalóverseny továbbjutói a március 9-ei, szabadkai körzeti versenyen iskolájukat képviselték.
Alsósok: Dragana Kovačević (1. osztály), Popović Sára (2. osztály). Dicséretben részesült Vuk Apostolovski (2. osztály) és Povázsánszki Róbert (4. osztály).
Felsősök: Dudás Nikolett (6. osztály), Biljana Brkljač (8. osztály).
Dicséretben részesült Tina Bigović (5. osztály) és Nyírádi Léna (8. osztály).
http://www.hetnap.rs/uj/index.php?zg=6242&no=392
A Nemzetem költője elnevezésű országos szavalóversenyt 1968 óta rendezik meg. A szemle felmenőrendszerű: az iskolabajnokságok után a községi, majd a zónai és a regionális megméretés következik. A döntőre végül májusban kerül sor Valjevón, ahol minden résztvevő a saját anyanyelvén mondja el a választott költeményt. A mindenkori zsűri a három korcsoport (alsósok, felsősök, középiskolások) legjobbjait jutalmazza. Sajnos a tapasztalatok azt mutatják, hogy ezt legtöbbször ''kulcsszerűen” ejtik meg, azaz igyekeznek minden képviselt nemzet (nemzetiség) szavalója közül legalább egyet kiemelni. Mivel a bírálóbizottságban csak elvétve ülnek magyar, szlovák, ruszin, román stb. anyanyelvű szakemberek, az elbírálás a szubjektív benyomás és a benyújtott szövegfordítás alapján történik. Nem csoda tehát, ha nagyon sok pedagógus és még több ''szenvedő alany”, vagyis diák -- mondjuk ki őszintén -- egyszerűen rühelli ezt, a kommunista érából örökölt, a ''testvérig-egység” szellemét kitartóan sugalló kirakatversenyt.
Jómagam is átéltem ennek élményét (amikor még egy mukkot sem tudtam szerbül), és nagyon berzenkedtem az ilyen és ehhez hasonló találkozóktól, mert nem láttam értelmét. Most, sok-sok évnyi versmondói tapasztalat után azt mondom: erre is szükségünk van. Hiszen hogyan is mutassuk meg a velünk, a mellettünk élő nemzeteknek, milyen is a mi anyanyelvi kultúránk, ha begubózunk? És miként tanuljuk meg értékelni mások szellemi kincsét, ha struccpolitikát folytatva homokba dugjuk a fejünk, és nem veszünk róluk tudomást? (Egy operát ritkán hallgatunk magyarul, legtöbbször olasz, német nyelven szólalnak meg a csodaszép áriák, ugye...). Persze mindeme ''üres beszéd” ellenére vitathatatlan, hogy a köztársasági szavalóverseny mind szervezési, mind eszmei szempontból némi módosításra szorul...
De hogy visszatérjek a mondandóm lényegéhez: miért tartottam gyengének a kishegyesi selejtezőt?
Minden magyartanár, minden tanító évtizedek óta már a tanév kezdetén tudja, hogy van ez az ''izé”. Akkor nem értem, miért nem készül rá? Miért nem készíti fel idejében, tisztességesen néhány versmondást kedvelő diákját? Tisztelet a kivételeknek! Ehelyett az ötös tanulók közül kiválaszt néhányat (az utolsó pillanatban), s a már megtanult -- a tanmenet szerint kötelező! -- repertoárból kiválaszt valamit. Móra Ferenc: A cinege cipője, A csókai csóka, Radnóti Miklós: Himnusz a békéről -- hogy csak néhány példát említsek. Ja persze, esetleg ''felcsípjük” még Kányádi Sándort vagy Varró Dánielt. Tök unalmas! Mint amikor az ember mindennap aranyló húslevest eszik.
A versmondásban is van egy aranyszabály: ne erőltessük (rá mindenkire)! Ha magunk nem szeretjük, hogyan várjuk el tanítványainktól, hogy rájuk ragadjon valami a költészet szeretetéből? Vagy ha a gyerek színötös tanuló is, még nem biztos (sőt!), hogy örömmel vesz részt bármilyen versenyben. Ámbátor, lehet hogy a gyengécske tudású, kissé csintalanabb lurkó épp fel szeretné hívni magára a figyelmet. Lehet, hogy éppen így akarna tanítónőjétől ''kicsikarni” egy bravót, egy fejsimogatást... Természetesen mindehhez ismernem kell(ene) az osztályt: vajon kiben mi lakozik? Erre meg nincs idő. Most új anyag, most feleltetés, most ellenőrző, most dolgozatírás, most téli kényszerszünet, most pótóra... Diáknak is, tanárnak is annyi a felesleges batyu a hátán, hogy belepúposodik a végén...
Mondjam tovább? Mert a szép beszéd hiányosságairól (pöszeség, raccsolás, hadarás, ritmustalanság stb.) még nem is beszéltem. Azt is jó lenne, ugye, idejében észrevenni, és logopédushoz, esetleg pszichológushoz küldeni a gyereket... Mert nemcsak a szem a lélek tükre ám, hanem a mindennapi (írott vagy beszélt) nyelvhasználat is! Na de kit érdekel a lélek bugyra?! (Megdöbbentő élmény volt számomra a szeghegyi nyolcadikos Biljana Brkljač előadása. Egy csalódott tinédzser szerelmi bánatát mondta el a megfelelően kiválasztott költemény soraival olyan meggyőzően, olyan nyíltan, mintha épp egy pszichoanalitikus díványáról kelt volna fel. Micsoda felszabadult érzelmi energia! Ugyancsak felejthetetlen számomra Dudás Nikolett produkciója. Ő Kemény István Hajnal című, mondanivalójában igen összetett versét tolmácsolta magabiztosan, átéléssel. Bátor nekiveselkedés volt!)
Végezetül... Ha verseny, akkor legyen verseny! A kiválasztottaké. A legjobbaké. A szorgalmasoké. A tehetségeseké... Akik teljesítményében megmutatkozik -- mint egy tükörben -- az oktató-nevelő pedagógusok rátermettsége is, és nem utolsósorban az iskola szellemi kapacitása. S ha verseny, akkor az legyen ünnep. A fellépőket kísérje el a tanár-tanító, egy-két szurkoló osztálytárs, és legyen közönség, hogy megmutatkozhassanak, hogy tapsot kaphassanak -- azaz sikerélményben részesüljenek. Még ha csak egy rövid időre is (mert vissza kell menni órára). Csak így érdemes. Csak így ''nemesülhet” meg a miniszteri ''rendelet”.
A kishegyesi községi szavalóverseny továbbjutói a március 9-ei, szabadkai körzeti versenyen iskolájukat képviselték.
Alsósok: Dragana Kovačević (1. osztály), Popović Sára (2. osztály). Dicséretben részesült Vuk Apostolovski (2. osztály) és Povázsánszki Róbert (4. osztály).
Felsősök: Dudás Nikolett (6. osztály), Biljana Brkljač (8. osztály).
Dicséretben részesült Tina Bigović (5. osztály) és Nyírádi Léna (8. osztály).
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése